Fotó: Tanyacsárda
Mikor betérünk az Új Tanyacsárdába, először “bemelegítünk”: lovaskocsival bebarangoljuk a környéket jólesően zötyögve, rácsodálkozva a robosztus magyar szürkemarha csordára.
Aztán jöhet a lovasbemutató az elmaradhatatlan ízletes magyaros ebéddel – érdeklődjünk mindig a lovas programok garantált időpontjairól, és kérjük az égieket, hogy legyen rá helyünk.
A lovasbemutató helyszínén jólesően nyugtázzuk a háziak vendégszeretetét, törődését, figyelmét. Lovasok jönnek elénk, és mosolyogva kísérnek a parkolóhelyünkre. Terenyi Zoltán ménesigazgató is elvegyül a látogatók között munkatársaival. Örömmel válaszolnak bárki kérdésére, figyelik a vendégek reakcióit – vérbeli vendéglátók. A nagyérdemű reagálásából tudják, mennyire tetszik a vágtató ménes, a két rohanó lovon állva egyensúlyozó csikós, apa és kisfia kollégákkal közös fantasztikus bemutatója. Mennyire?
Hát nagyon. Megállapíthatjuk, most is sikerült a szokásos magas mércét megtartaniuk. Amíg minden arcon az elismerés, az ámulat és lelkesedés tükröződik, és mindenki szinte egy emberként fotózza hol a virtuóz csikósok ostorpattogtatását, hol utastársaikat, ahogy próbálják ezt a "milyen könnyű"-t utánozni, addig minden a legnagyobb rendben van. Egyaránt nevet a külföldi és a hazai turista, bőszen kattintgat, mert kiderül, hogy a "pattogása hangos ostoroknak" mekkora ügyességet kíván. Valahogy magunkénak érezzük az igazi magyar virtust, ami rabul ejti a külföldit, és szívébe zár kicsi, nagy, fiatal és magát lélekben fiatalnak érzőt. Egy kicsit irigyeljük is a csikósokat, hogy ők tevékeny részesei lehetnek mindennek. Úgy érezzük, itt valahogy minden tökéletes. Hazaérkeztünk.
Egy ügyes nagylegény, aki édesapja nyomdokain haladva fellép, megküzd azért, hogy szófogadatlan lovacskája lefeküdjön úgy, mint apué és nagytapasztalatú csikóskollegáié. Közben anyu ott figyeli őket öcsivel a karján – a bemutató végén a tíz év körüli ifjú maga elé ülteti a picikét a nyeregbe, aki széles vigyorral nyugtázza ezt.
Én minden nap elnézném ezeket a komoly ügyességet, figyelmet igényelő erőpróbákat. Ilyen családias hangulatot teremteni szoros összetartás nélkül nem sikerülne. Ennek a nagy családnak az oszlopos tagja Kulcsár József is, aki még a lovasbemutató után is kísér minket jóízűen anekdotázva, mutogatva a szebbnél szebb lovakat, paripákat az istállóban. Mindenhol ott van az Új Tanyacsárda több, mint 30 évvel ezelőtti születésétől fogva. Ő ugyanis az üzletvezető ezen a hangulatos helyen, ahol mindenki topon van, egymás keze alá dolgoznak – nagy a pörgés.
Még csak az étlapot böngészi a kedves vendég, de máris megkínálják nagyanyáink sütötte ízvilágú fantasztikus tepertős pogácsával. Ez nem csoda, nem ámítás, hiszen az ősi, a hagyományos módszerrel, a pepecselőssel készül – ez itt a kiindulópont. Nemcsak rászánják az időt, hanem szívvel- lélekkel dagasztanak, kelesztenek, sütnek. Fittyet hánynak arra, hogy mennyire időrabló. Kit érdekel. A lényeg, hogy az étel, legyen az pogácsa vagy más, felejthetetlen legyen – na ez maradéktalanul sikerül. Így ezt a pogácsát, amit hamar elkapkodnak a finomabbnál finomabb falatokra betérők, nem egyszerűen megenni kell – az vétek lenne. Szopogassuk, ízlelgessük, szájunkban forgassuk, míg el nem tűnik onnan. Közben eszünkbe jut, mindig így kellene étkeznünk. Na de ehhez mindig ilyen fantasztikus harapnivaló kellene. Az meg nem terem minden bokorban.
A jó harminc esztendeje városi jogot kapó Lajosmizsét Bács-Kiskun megyében, Kecskemét felé tartva, a hírös város előtt 17 kilométerre leljük meg. Garaczi János Tanyacsárda ügyvezető igazgatóval beszélgetünk a múltról, az embert próbáló időkről, amikor kiderül, ki a legény a gáton. A kollégái feltétlenül, mert ez a típusú odafigyelés a vendégre mára kihalóban van. Saját maga is egyszer csak ösztönösen feláll, odafordul a kérdően körbetekintő családtól, miben segíthet – ízig-vérig vendéglátó.
Aztán beszélünk a lakosságról is, kunokról, jászsági telepesekről – emlékmű hívja fel erre a figyelmet. Ugyanakkor májustól a Tanyamúzeum hagyományos lakóépületébe is bekíváncsiskodhatunk: istállót, nyári konyhát, pincét, kukoricagórét, kocsiszínt, szerszámos kamrát, ólakat, galambházat, nyári jászolt, gémeskutat és üstházat lelünk. A
föld mindig is központi szerepet játszott itt. Végül elbúcsúzunk a régi Tanyacsárda előtt a Magvető szobrától is – jövőre veled ugyanitt! Jövőre? Dehogy! Az felérne egy büntetéssel. Minél hamarabb. Akár már holnap…
Szöveg: Bodrog Beáta