Az angolok sétaútjából született meg Nizza jelképe
A 19. század elején már népes brit közösség töltötte Nizzában a hideg hónapokat. A tehetősebb észak-európaiak körében ekkoriban elterjedt az úgynevezett „climatic cure” gondolata: a naposabb, enyhébb mediterrán éghajlattól gyógyulást, illetve egészségük javulását remélték. Sokan egész télre délre költöztek.
Az 1820-as évek elején azonban a Riviérát is kemény fagyok sújtották. Az olaj- és narancsfák elfagytak, a termés jelentős része elpusztult, sok helyi család megélhetése veszélybe került. A Nizzában telelő brit közösség Lewis Way anglikán lelkészhez kötődő kezdeményezéssel gyűjtést szervezett, és segély helyett munkát igyekezett adni a nélkülözőknek.
Így készült el a kavicsos tengerpart mentén egy alig két méter széles, kövezett gyalogút. Az 1824-re elkészült Camin dei Inglés, vagyis az angolok útja lehetővé tette, hogy a telelő vendégek kényelmesen sétáljanak a tenger mellett. A város 1844-ben vette át az utat, később fokozatosan kiszélesítette és meghosszabbította. A 19. század közepére megszületett a Promenade des Anglais elnevezés.
A világ egyik legismertebb tengerparti sétánya tehát egy olyan korszak emlékét őrzi a nevében, amikor Nizza még Franciaországhoz sem tartozott.
A város évszázadokon át a Savoyai-ház fennhatósága alatt állt, később pedig a Szárd–Piemonti Királyság része lett. Politikai, kulturális és építészeti szempontból is erős szálak fűzték az itáliai világhoz. Az 1832-ben létrehozott Consiglio d’Ornato például meghatározó szerepet játszott az új utcák, terek és fasorok kialakításában.
Ez a múlt ma Vieux-Nice-ben a legkézzelfoghatóbb. Az óváros szűk utcái, barokk épületei és a Cours Saleya környéke egészen más arcát mutatják Nizzának, mint a 19–20. századi tengerparti palotasor. A francia és az itáliai világ találkozása nem pusztán történelmi érdekesség: a városszerkezetben, az építészetben és a helyi konyhában is máig jelen van.
A nagy politikai fordulat 1860-ban következett be. Az olasz egység megteremtésének időszakában Franciaország katonai támogatást adott Piemontnak az Osztrák Birodalom ellen, Nizza és Savoya Franciaországhoz kerülése pedig a nagyhatalmi megállapodás részévé vált. Az áprilisi népszavazás hivatalos eredménye szerint Nizza megyében 25 743-an szavaztak a csatlakozás mellett, és 160-an ellene, a voksolás körülményeit azonban viták övezték.
A döntés egyik legelszántabb ellenzője éppen Nizza leghíresebb szülötte volt. Giuseppe Garibaldi 1807-ben született a városban, később pedig az olasz egység egyik jelképes alakjává vált. Nem tudott belenyugodni abba, hogy szülővárosa francia fennhatóság alá került.
Ma egy tér állít emléket neki, Place Garibaldi néven. A tér piemonti hangulatú homlokzatai és Garibaldi szobra egy olyan Nizzára emlékeztetnek, amelynek identitása évszázadokon át két kulturális világ határán formálódott.
A vasút meghozta a cárokat, királynőket és a Belle Époque fényűzését
Alig négy évvel Nizza Franciaországhoz csatolása után újabb változás forgatta fel a város életét. 1864-ben megérkezett a vasút.
A korábban hosszú és fáradságos utazás jelentősen lerövidült, Nizza pedig sokkal szélesebb kör számára vált elérhetővé. A látogatók száma az 1864 körüli évi százezres nagyságrendről 1881-re négyszázezerre emelkedett. Az új vendégeknek újfajta szállásokra is szükségük volt: a hónapokra bérelt villák mellé sorra épültek a grand hotelek és az elegáns apartmanpaloták.
A brit telelők mellett különösen az orosz arisztokrácia hagyott látványos nyomot Nizzán. Alekszandra Fjodorovna özvegy cárné 1856-os tartózkodását újabb előkelő orosz vendégek érkezése követte. A cári udvarhoz kapcsolódó családok, diplomaták és kísérőik egyre nagyobb közösséget alkottak a városban.
Ennek a történetnek az egyik legmegrázóbb fejezete egy mindössze 21 éves trónörököshöz kötődik. II. Sándor cár legidősebb fia, Nyikolaj Alekszandrovics cárevics 1865. április 24-én halt meg a nizzai Villa Bermond-ban. Apja később megvásárolta a birtokot, fia halálának helyén pedig David Grimm tervei alapján emlékkápolnát emeltetett.
Az orosz közösség a századfordulóra már annyira megerősödött, hogy egy nagyszabású ortodox templom építésébe kezdtek. A Saint-Nicolas-székesegyház 1903 és 1912 között készült el Mihail Preobrazsenszkij tervei alapján, II. Miklós cár személyes hozzájárulásával és magánadományokból. Európa legnagyobb, Oroszországon kívül található orosz ortodox székesegyházaként tartják számon. Aranyozott hagymakupolái és gazdag díszítése ma is váratlan látványt nyújt a mediterrán városban. A templom tulajdonjogáról később hosszú jogvita folyt, amelynek végén a francia igazságszolgáltatás az Oroszországi Föderáció tulajdonjogát ismerte el.
A század végére már a brit uralkodó is rendszeres vendégnek számított. Viktória királynő 1895 és 1899 között öt egymást követő téli-tavaszi szezont töltött Nizzában. A tengerpart helyett szálláshelyéül a magasabban fekvő, nyugodtabb Cimiez dombját választotta.
Az uralkodó és népes udvartartása fogadására 1895 és 1897 között épült fel Sébastien-Marcel Biasini tervei alapján az Excelsior Régina Palace. A 150 méter hosszú, négyszáz szobás palotaszállóban külön királyi lakosztályt alakítottak ki. Viktória jelenléte tovább növelte Cimiez presztízsét, a környék pedig az európai elit egyik kedvelt lakóhelyévé vált.
A Régina később lakóépületté alakult. Évtizedekkel Viktória után egy másik világhírű lakó költözött ide: Henri Matisse 1938-ban két felső szinti lakást vásárolt az épületben, ahol műtermet is kialakított.
A Belle Époque idején Nizza télen pezsdült fel igazán. Bálok, lóversenyek, operaelőadások, kaszinók és a karnevál szórakoztatta az Európa minden részéből érkező vendégeket. A fényűzés egyik utolsó nagy jelképe a Promenade des Anglais-n 1913. január 8-án megnyílt Hôtel Negresco lett.
Henri Negresco a korszak egyik legmodernebb luxusszállodáját akarta létrehozni. Az Édouard-Jean Niermans által tervezett hotel szobáiban telefon és elektromos világítás működött, pneumatikus küldeménytovábbító rendszert és központi porszívót építettek ki, és minden szobához saját fürdőszoba tartozott. A királyi szalon Baccarat-kristálycsillárja 16 800 kristályelemből áll.
A csillogás azonban alig másfél évig tarthatott zavartalanul. Az első világháború kitörése után a Negrescót katonai kórházzá alakították. A nemzetközi arisztokrata vendégkör eltűnt, Henri Negresco elveszítette vagyonát, majd 1920-ban Párizsban meghalt. A hotelt 1957-ben vásárolta meg az Augier család, Jeanne Augier pedig később műalkotások sokaságával alakította tovább különleges belső világát.
Az UNESCO egy egész városi világot ismert el
Ha csak egyetlen helyen szeretnénk megérteni, miért került Nizza a világörökségi listára, érdemes felkeresni a Quai des États-Unis 75. szám alatt működő Mission Nice Patrimoine Mondial látogatóközpontot. Történeti térképek, archív dokumentumok és nagyméretű domborzati modellek mutatják meg, hogyan terjeszkedett és alakult át a város.
Az UNESCO-védelem 522 hektáros területet fog át, amelyhez 4243 hektáros pufferzóna kapcsolódik. Ebbe a városi szövetbe promenádok, parkok, villák, több mint négyszáz történelmi szállodaépület, különböző vallási közösségek templomai és a tenger látványához igazodó utcák tartoznak.
A világörökségi státusz lényege éppen ebben rejlik: Nizza fejlődésén városi léptékben követhető végig, hogyan formálta át a nemzetközi téli turizmus egy mediterrán település szerkezetét. Brit, orosz, piemonti és francia hatások kerültek egymás mellé, miközben a domboldalak villái, a tengerparti szállodák és a promenádok egyre nagyobb területet foglaltak el.
Nizza múltja persze sokkal régebbre nyúlik vissza az első brit telelők érkezésénél. Cimiezben néhány száz méteren belül több mint kétezer év történelme fér meg egymás mellett.
Itt feküdt az ókori Cemenelum, amelyet Augustus császár korában, Kr. e. 14 körül alapítottak, és az Alpes Maritimae római provincia közigazgatási központja lett. A régészeti területen három római fürdőkomplexum maradványai, vízvezetékek és az Arènes de Cimiez falai láthatók. Az amfiteátrum egykor mintegy négy-ötezer néző befogadására lehetett alkalmas.
A romok mellett álló, 17. századi Villa des Arènes már egy jóval későbbi Nizzába vezet tovább. Itt nyílt meg 1963-ban a Musée Matisse.
Henri Matisse 1917 decemberében érkezett először Nizzába, eredetileg bronchitise miatt. Végül élete további csaknem 37 évét a városhoz kötötte, és 1954-ben bekövetkezett haláláig itt élt és alkotott. A múzeumban festményei, rajzai, szobrai és papírkivágásai mellett személyes tárgyai is láthatók. Matisse sírja sincs messze, hiszen a cimiez-i ferences kolostor temetőjében nyugszik.
Egy cimiez-i séta így különös időutazássá válik. Néhány utcán belül római romok, Viktória királynő egykori palotaszállója és Matisse nizzai története követi egymást.
Így lett a téli Riviérából nyári üdülőhely
Az első világháború megtörte azt a világot, amelyre Nizza téli turizmusa épült. Monarchiák omlottak össze, az orosz forradalom elsöpörte a cári társadalmi rendet, vagyonok tűntek el, és az európai elit utazási szokásai is átalakultak.
Közben a napfényhez való viszony is megváltozott. Az 1920-as és 1930-as években egyre divatosabbá vált a napbarnított bőr és a szabadtéri élet. A tenger többé már nem pusztán a téli séták háttere volt: strandolni és úszni kezdtek benne.
Az 1930-as években a Promenade des Anglais-t kiszélesítették és az autóforgalomhoz igazították. Az 1936-ban bevezetett francia fizetett szabadság, majd a második világháború utáni tömegturizmus és a légi közlekedés fejlődése tovább erősítette a nyári szezont. A 20. század folyamán lassan megszületett az a Nizza, amelyet ma ismerünk.
Vieux-Nice utcáiban közben egy régebbi világ is tovább élt. Ennek egyik legjobb lenyomata a helyi konyha. A Place Garibaldin működő Sentimi olasz tésztáival és pizzáival ennek a kapcsolatnak a mai változatát mutatja.
Az óvárosban, a Rue Droite 38. alatt működő Acchiardo története csaknem száz évre nyúlik vissza. Az éttermet 1927-ben alapította a Piemontból érkezett Acchiardo család, és ma már a negyedik generáció vezeti. Az Acchiardo a Cuisine Nissarde hagyományát képviseli; a 2027-es listán már 28 minősített vendéglátóhely szerepel kilenc településen, köztük az új „Raviolis d’Aqui” kategóriában olyan helyekkel, ahol helyben készítik a hagyományos raviolit.
A helyi konyha olyan fogásokban él tovább, mint a lassan párolt daube niçoise, a ravioli à la daube, a töltött zöldségekből készülő petits farcis vagy a mángolddal, almával és fenyőmaggal sütött tourte de blettes. Néhány lépésre innen működik a Chez Thérésa műhelye, ahonnan a frissen sült soccát hagyományosan háromkerekű teherbiciklivel viszik ki a Cours Saleya piaci standjára.
A kikötő felé indulva már a kortárs Nizza kerül előtérbe. A Rue François-Guisol 18. alatt működő L’Uzine indusztriális belső terével és rendszeresen változó, szezonális étlapjával a mai mediterrán bisztrókultúrához tartozik.
Ezek a helyek ráadásul gyalog is könnyen összeköthetők. A Place du Pin közelében álló háromcsillagos Hôtel du Pin Nice Portból, ahol mi is megszálltunk, a Place Garibaldi és Port Lympia körülbelül öt perc alatt elérhető. Az Acchiardo nagyjából 12, a Cours Saleya 15 perces séta.
A Várhegy, ahol már nincs vár
Nizza egyik legjobb panorámájáért a belváros és a kikötő között emelkedő Colline du Château-ra érdemes felmenni. A 92 méter magas Várhegy neve ma már történelmi emlék: várat hiába keresnénk a tetején.
Az 1705-ös francia ostrom után XIV. Lajos 1706-ban elrendelte az erődítmény lerombolását, hogy a Savoyai-ház többé ne használhassa katonai célokra. A területen a 19. században 19,3 hektáros közparkot alakítottak ki, ahol mesterséges vízesés is épült.
A magasból egyszerre rajzolódik ki Nizza több arca. Kelet felé Port Lympia és a kikötő látható, nyugaton Vieux-Nice háztetői, mögöttük pedig a Baie des Anges és a Promenade des Anglais hosszú íve.
A Várhegyre lépcsőn vagy lifttel is fel lehet jutni, de ide vezet a Promenade környékéről induló Le Petit Train de Nice elektromos turistavonat is. Körülbelül 45 perces útja az óvároson keresztül kapaszkodik fel a panorámaponthoz.
Fentről válik igazán érthetővé, milyen nagy területet formált át az évszázadok során a turizmus. A dombok villái, az óváros sűrű utcái, a kikötő és a tengerparti szállodasor egészen különböző korszakok emlékeit őrzik.
Télen kerülhetünk a legközelebb Nizza eredeti arcához
Van némi történelmi irónia abban, hogy miközben ma a nyári Riviéra vonzza a legtöbb figyelmet, Nizza történetének egyik legfontosabb fejezetét éppen a hidegebb hónapokban lehet a legjobban megérteni.
A téli nappali maximumok sokéves átlaga 12–14 Celsius-fok körül alakul, a térségben pedig évente több mint 300 napsütéses nappal számolnak. Februárban a Nizzai Karnevál virágcsatái és esti felvonulásai adnak külön programot a városnak.
A mediterrán part és az Alpok közelsége egészen különleges lehetőséget teremt. A Tengeri-Alpok síterepei, köztük Auron és Isola 2000, körülbelül 90 perc alatt elérhetők a tengerpartról. Egyetlen utazásba így havas hegyvidéki táj és pálmafás tengerpart is beleférhet.
Nizza történelmi rétegeinek felfedezéséhez autóra sincs feltétlenül szükség. A Nice Côte d’Azur repülőtér termináljaitól a Lignes d’Azur 2-es villamosa közvetlenül a belvároson keresztül Port Lympiáig közlekedik. A Solo jegy ára 1,70 euró, és 74 percig használható átszállásokkal.
A 24, 48 és 72 órás French Riviera Pass 30, 45, illetve 65 euróba kerül, és több múzeum, látnivaló, valamint a turistavonat felkereséséhez használható.
Két-három nap már elég ahhoz, hogy a város történetének fő rétegei kirajzolódjanak. Egy napot érdemes Vieux-Nice, a Cours Saleya, a Place Garibaldi és a Várhegy környékére szánni. A következő nap Cimiez római emlékei, a Musée Matisse és a Mission Nice Patrimoine Mondial következhet. A nap végére pedig érdemes visszatérni oda, ahol ez a történet elkezdődött.
A Promenade des Anglais-n ma már nehéz elképzelni azt az alig két méter széles Camin dei Inglést, amely kétszáz évvel ezelőtt húzódott a kavicsos part mellett. Az első brit telelőket később orosz arisztokraták, uralkodók, művészek, majd turisták milliói követték. A keskeny sétaútból világhírű promenád, a téli menedékből pedig egész évben látogatott mediterrán város lett.
A tenger és a pálmafák közben maradtak. Az változott meg, hogy mit keresünk mellettük. Egy hűvös, de fényes téli napon végigsétálva a Promenade des Anglais-n talán ezért kerülhetünk közelebb ahhoz a Nizzához, amelyből a modern Riviéra története megszületett.
