Avatar photo
Szerző:
Bodrog Beáta
Megjelenés:
2024.03.08
Napok óta azon morfondírozom, miért nem hallok én mentőszirénázást itt, Turkuban. Kellene. Hol tükörjég, itt-ott alatta vastag aprókavics-csíkok, hol olvadgató jég – ez a járda. Helyenként pocsolyákkal megspékelve. Néhol kövecske-özön, máshol csak mutatóban, az is a jég alól kipillogva. Ekkor csak abban bizakodom, csak van annak az aprócska darabnak valamicske csúszásgátló kisugárzása. Lehet, mert csak ott nyúltam el, ahol épp ki akartam kerülni az erdei gyalogutat beborító páncélos részt a néhol hártyavékonyra fagyott erdős dombra felkapaszkodva Ruissalo szigetén, naplemente vadászás után, lobogó lángocskák után eredve.

De nem hagyhatom győzni a jeget. Enyém az utolsó szó. Nem ártana egy szöges cipőre kapcsolható talp, amiben vígan “csosszan” jónéhány finn. A gyereken még ez nincs, el is hasal az ifjonc, de seperc alatt feltápászkodik, hogy minden kezdődjék elölről. Épp ezen somolygok a Muminvilágban, amikor átkíváncsiskodok oda Naantali egykori középkori apátsági templomából átsétálva a hídon, Turkutól egy hajításnyira.

Akik nem a Mumin meséken nőttek fel, csak azok kedvéért: Muminék fehér, kerekded trollok – jól megmagyaráztam, ugye? Na jó, mondhatjuk azt is rájuk, hogy albínó vízilovak. Most már csak-csak értik, nem? Muminék bizonyára téli álmot alusznak, vagy valami hivatalos magas rangú vendéget fogadhatnak, azért nem üzemel a Mumin témapark ilyenkor.

De azért be lehet sétálni és élvezni a gyönyörű környezetet, a befagyott Balti-tenger jégpáncélján megcsillanó napfényt. A hozzáértők sétálgatnak a jégen – néhol a kutyust küldik előre… Ha ő nem szakad be a tíz kilójával, akkor mi se a nyolcvannal. Logikus… Nem is értem, hogy lehet ennyire képeslapra illő idő: itt vagyok, mégsincs esernyőkiforgató fagyos szél, szemerkélő eső. Ahogy lenni szokott itt fenn, északon, mikor épp erre tör a kíváncsiság. Aznap még sikerült betérnem a Forum Marinum tengerészeti központba, ami nemcsak jelenleg is élő sokoldalú központ, hanem a tengerészet történelmének speciális múzeuma is. Közben finn tengerészeti múzeum is .Egy luxushajót is bejárhatunk a múzeum keretében,akár még álomra is hajthatnánk itt a fejünk.

Másnap folytatva a felfedezést a finnek legrégebbi városában, Turkuban, az ország egyetlen középkori bazilikájával kezdek tudva azt, hogy ez egyben a Finnországi Evangélikus – Lutheránus Egyház anyatemploma is. Nemcsak a katolikusoknak van anyatemplomuk. Különösen gyerek szempontból is tetszett nekem: a kicsiket tágas, gazdag játékkínálat fogadja egy széles sarokban. Sőt a fölnőttekre is gondolnak: ott az érintő képernyő a környező természeti és építészeti látnivalókat mutatja be – le is ragadok. Közben ki- kirohanok egy-egy felmerült kérdést megbeszélni a múzeumi pénztárban ülő úrral, például az 1827-es turkui tűzesetet. Ez olyan pusztító lehetett, mint a Puding utcából kiinduló nagyndoni tűzvész (1666) vagy a stockholmi 1759-es reneszánsz kastély leégése, vagy az 1728-as koppenhágai – felemésztett mindent.

Csevegtünk még a svéd, majd az orosz uralomról. Aztán felkutyagolva néhány lépcsőn, nem hittem a szememnek: a dóm múzeuma igaziból kincstár. A 15. századi fafaragások, arany, ezüst úrmutatók várják többek között a látogatókat. Kijőve innen beugrottam a Sibelius Múzeumba, mely az egyetlen finn zenének szentelt múzeum egész Finnországban értékes zenei hangszerekkel a világ minden tájáról.

Majd a piac felé lépdelve egyszercsak a szemembe ötlik az Aboa Vetus Ars Nova múzeumkiírást. Rádöbbenek, erről olvastam azt, hogy ez Finnország egyetlen régészeti múzeuma egyedülálló lelettel. Itt ugyanis a föld alatt, a máshol nem látható régi TURKU (Aboa Vetus) középkori kőházait fedezhetjük fel a szemétben talált értékes leletekkel, kihajított állati csontokkal, cipőkkel stb. Igazi gyerekparadicsom is: több babaszoba, van még háromemeletes is – lehet rendezgetni. Meg a hozzá tartozó istállót berendezni a kis Jézus számára.

Felkapva a kabátom nekilódulok a zárt piaci csarnok, a Kauppatori felé. Pályázom ugyanis erősen kedves ismerősöm, Heli ajánlotta tradicionális finn hallevesre a Herkkunuotta kis kiszolgálóban. Johanék kaporral, tökmagolajjal és háromféle halból (lazac,fogassüllő, tavi szemling – mondjuk pisztráng) készítik. Sokan csábulnak ide: szombaton az ebédidő négy órája alatt 180 elégedett vendégük volt. Odébb óvatoskodva bekukkantottam patikusékhoz, Qwenselékhez, hogy tudjak mire irigykedni. Nekik ugyanis öt szolgáljuk volt – nálunk meg a “magad, uram, ha szolgád nincsen” a divat. A Pharmacy Museum és Qwensel-ház Turku legrégebbi, bő 320 éves polgári háza a csak a nemesség számára fenntartott lakóterületen az autarchikus időkből származik.

Feltöltekezve itt gondoltam egy merészet: megpróbálom a modern művészet múzeumát. Hiba volt. Óriási. Ugyanis öt perc alatt mindent “alaposan”, kellően távolról megszemlélve kirohantam. Még mindig nem nőttem fel ehhez. Még van hova fejlődnöm. Vagy jobb, ha nem? Ezen nem filózva többet épp azt mérlegeltem, hogy lépcsőn kaptassak-e fel az oldalt magasodó dombra, vagy levágjam a cikkcakkokat, mikor egy fogaskerekű, a funicular tűnt elő a semmiből. Ez az én “emberem”, és már fel is repíttettem magam csak úgy – ingyenes lift – a Kakolanak nevezett dombocskára. Néhány kattintás – szép a kilátás – körbevizslattam, nekiveselkedtem az még felfelé vezető tekervényes útnak. Végre itt a Kakola Brewery, Tabola álnéven. Benyitok, és vagy egy tucatnyi csapolt sör köszön rám. Van köztük 9 és 11 fokos barna sör is, hasonló, ami Londonban Guinness formájában vacsorához elmaradhatatlan.

De letelt az időm: vár a Kabaré című musical a Városi Színházban. Még ugyan bő fél órám van az előadás megkezdése előtt, mégis sokan már túl is vannak az italukon, sütijükön, mások még javában pezsgővel koccintgatnak – nálunk csak az első szünetben szoktam látni ekkora forgalmat. Az előadás alatt kiválóan működött a telefonomra letöltött subtitel, azaz feliratos applikáció a megadott kóddal. El se akartam hinni, hogy ennyire jó lehet. Így nagyszerűen nyomon tudtam követni az eseményeket az angol fordítást olvasva. Kiváló szereposztás, ügyes színpadképek, kellemes hangú szereplők, jó szín-összeállítású jelmezek, kiválóan kitalált karakterek. Mindkét felvonás előtt egy kis bevezető ritmusos, majd táncos prológ, amit szabad volt fényképezni. Csak az volt az ijesztő, mennyire mai ez a régi darab…

Valóban ideje, hogy felébredjünk – sokan mégis az igazak álmát alusszák… A Cabaret aktualitásából valahogy sohase veszít. Ezzel a gondolattal buszozgatok hazafelé, az erdei lakótelepi szobácskámba, hogy másnap egy kis “ismétlés” és ebéd után nekiveselkedjek a jelenlegi fővárosnak, Helsinkinek. Viszlát, Turku. Én felébredtem.

Szöveg és fotó: Bodrog Beáta