Avatar photo
Szerző:
Bodrog Beáta
Megjelenés:
2023.11.11
Mit jelent a számunkra az, hogy Salzburg? Persze, hogy sóvár. De én nem erre gondolok. Milyen élményt jelenthet Salzburg, a Mozart család, a Muzsika hangja Trapp családjának városa? Milyen életérzés lehet belecsöppenni bekíváncsiskodókként egy "klein aber fein" (kicsi, de klassz) városka életébe, és annak a részese lenni?

A fenn méltósággal nyújtózkodó vén, ám “magát jól tartó”, szinte kortalan sóvár  Közép-Európa legnagyobb épen maradt középkori katonai építményeként vigyázza a lenti világörökséget. Ennek megőrzéséért a régi, az eredeti középkori  házakat szakavatottan lehet csak felújítani vagy  ötször annyiért, mintha egy vadonatújat építenének – noblesse oblige (nemesi rang kötelez). Azaz a világörökség kötelez.

A Hohensalzburg  Festung óvja az öt orgonás, fehér arannyal díszített, Mozartot is megkeresztelő dómot, ahol Cifra János székesegyházi karnagy nagy elismeréssel dirigálta a kórust harmincöt esztendőn át tavalyi nyugdíjba vonulásáig. Vigyázza a Szent Péter Apátságot, a szerény ferences templomot, a belül hófehér, büszke egyetemi templomot, a reneszánsz és barokk csodákat, például a Rezidenciát a hívatlan betolakodóktól vagy jó ezer éve. Őrzi a Mozartkugel megalkotójának, Fürst cukrásznak az emlékét, Európa legrégibb éttermének hírnevét, a Szent Péterét az azonos nevű apátságban. Ide már állítólag a 800-ban királlyá koronázott Nagy Károly is tiszteletét tette, talán épp korának “fine dining”-ját is kóstolgatta, csak éppen a mai fantasztikus Mozart koncert hiányzott hozzá.

Ez a legszebb képeslapot idéző látkép, ez a hihetetlen valóság: ez maga a nagybetűs SALZBURG. Fölliftezve a Mönchberg tetejére este is, napfényben is, érezzük még mindig a szánkban a világbajnok fagyizónak, az Alpznak az ízeit, a sajátos helyi tojásfehérjés édességnek, a Salzburger Nockerlnek az aromáját, a nemzeti konyha, például a borjúból készült Wiener Schnitzel és az olasz, kínai, japán, indiai stb. ízkombinációs zamatokat. Belefeledkezünk a hol talpaló, hol buszozó, mosolygón csevegő járókelők akaratlan megfigyelésébe a nyüzsgő utcákon, az éttermekben, a kávézókban, a változatosnál változatosabb múzeumokban,  azaz hol bámuljuk a zajló életet, hol minket mustrálnak.  Mintha ismeretlen ismerősök lennénk… Hamar Salzburg részének kezdjük érezni magunk is már néhány óra laza eltöltése után. Ez lehet a salzburgi életérzés –– gondolhatjuk.

Aztán a MÖNCHBERG TERASZÁRÓL elmélázva hallgatjuk a hihetetlen csendet a lenti pezsgő városi élet után. Élvezzük a békességet, a zöldet, az orvos által receptre felírt öt percnyi nyugalmat. De figyelmünk a kemény emelkedős terepfutás vörösödő, hullafáradt versenyzőire irányul. Három kisleány , “super, bravo”  lelkes drukkolása töri meg a csöndet. A kimerült futók mindegyike elfogadja a pirospozsgás  lurkók pacsira nyújtott kézét –  négy kilométer még előttük van a 9,5-ből. Innen akár el is sétálhatnánk a sóvárig, nem kell feltétlenül a FESTUNG alatt közvetlen lévő, 199 méter hosszú Bahnra váltanunk. Ez Ausztria legrégebbi siklója a legmodernebb technikával: negyedik generációs kocsikkal felszerelve. Nemcsak a pompás lelátásért érdemes ide felkukkantatnunk, hanem egyrészt magáért a várért, amelynek udvarában hamarosan  adventi vásározni is lehet, másrészt pedig az érdekes kiállítások miatt is. Aztán a lenti kijáratnál belebotlunk  Európa egyik legnagyobb borostyán kiállításába és -ékszerek árusításába.

Fenn, a sóvár hercegi aranyszobájába betoppanva feltűnik vagy ezer aranygomb a tizenhat méteres kereszttartó gerenda két oldalán. Ezek jelzik kék háttéren a csillagokat. Ekkor még nem is beszéltünk a csodás cserépkályhákról.  Az erődítmény “garázsába, ” a fegyvertárba (Zeughaus) is bekukkanthatunk, ami nemcsak raktárként szolgált annak idején, hanem javító műhelyként is.

Másnap, vasárnap is van futás: a salzburgi 1288 méter magas GAISBERG és a Dóm tér közti hét-hét kilométer a tét. Mi persze sokkal kényelmesebb módon,  autóval vagy busszal jutunk fel ide, s innen csodáljuk meg a környékbeli hegyeket, a varázslatosan szép természetet, és persze Észak Rómáját távolról.

A Salzburg környéki vidékkel, magával a tartományt alkotó öt közigazgatási egységgel közelről is érdemes ismerkedni a 72 órás Salzburg kártyával a GROSSGMAINban lévő SKANZENben. Itt kisvonattal is megközelíthetjük a többszáz éves parasztházakat, pajtákat – a legrégebbi lakóépület Mátyás királyunk korabeli (1482). Rácsodálkozhatunk itt a bő ötszáz éves vörösfenyő ház konyhájára, a négy méter mélyre beásott óriási káposzta savanyítóra, a padláson megbúvó jó négyszáz esztendős háromkerekű talicskára, a jó száz éves hegyvidéken használatos felhajtható asztalkára, a ritka egérfogó kiállításon bemutatott “egérgijotin”-ra, egérveremre, hogy csak .egy-két különleges példát említsek. Egyik tájegységen a parasztság zöldséges és gyógynövényes kertjén ámulunk, a másiknál a múlt és jelen összehasonlításának érdekességein, a következőnél a koporsót helyettesítő deszkán. Hihetetlen, de igaz: itt még Jancsit és Juliskát is “el lehet játszani”.

Ám  idefelé menet kihagyhatatlan program a MÁSZÓPARK, a KLETTERPARK Waldbad Anif. Itt ugyanis rendkívüli élménnyel gazdagodhat minden korosztály: speciális, egyszerűen használható  karabinerekkel biztosított pálya, hétféle nehézséggel várja az apróságoktól kezdve a nagyikon át a komoly kihívást kedvelő felnőttekig mindenkit, az egészségesektől kezdve a térd-,  a csípőproblémákkal küszködőkig.

A biztonságra különös hangsúlyt fektető ausztriai mászópark-láncnak, a Kletterpark Kft-nak a tervezője, építtetője Edi Schmöller, aki az Anifban lévő parkot felügyeli, elmondta, hogy jónéhány sportoló, köztük síelők, futballisták rendszeres mászással igyekeznek stabilizálni sérült térdüket, csípőjüket és tréningezni mélyizomzatukat  a föld felett több méternyi magasságban lévő, különböző mértékben ingó köteleken, rálépéskor mozgó farudakon haladva végig. A kilenc évesünk egy-két mászóparkot már itthon kipróbálva a gyerekeknek való összes, azaz az öt nehézségi szintű pályát küzdötte le kitartóan. Az ötödiken Edi tanácsát megfogadva szinte önmagát mentette meg az elakadásból –  a továbbjutás technikáját hallva meg is oldódott rögtön a probléma: a legfontosabb a sikerélmény. Az, hogy én csak négy pályát tudtam biztonsággal megtenni, az ötödiket kihagytam Edi figyelmeztető tanácsát követve (“elérted a határaid”): így a negyediket dupláztam. Sokkal könnyebben tettem meg a már ismerős szakaszokat, mint korábban – legközelebb már sokkal ügyesebben kezdek neki a megpróbáltatásnak..

A természeti élményeket  a  HAUS DER NATUR-ban folytathatjuk. A négy emeletes fantasztikus természettudományi múzeumba belépve hamar rádöbbenünk, hogy gyermekünket innen csak kirobbantással vihetjük majd el, annyira lekötnek minden korosztályt a kiállítások. A kihagyhatatlan  dinoszauruszok mellett megcsodáljuk az akváriumok úszó lakóit, köztük a legkülönbözőbb éghajlat különleges halait. Itt láthatjuk először életünkben  a tenger s óceánfenék domborzati térképét, a tektonikus mozgásokat. Érdekesek a kitömött emlősök, madarak – egy dodó csontvázával is ismerkedhetünk. Emellett beleshetünk a föld alá, sőt az őzike belső szerveibe is. Ugyanakkor Salzburg szülöttének, Dopplernek, aki a róla elnevezett effektust Selmecbányán fedezte fel, is szenteltek egy érdekes tárlatot.

 Ha még van legalább fél óránk a 72 órás Salzburg kártyából, akkor vessük meg magunkat a dóm szomszédságában lévő hercegérseki REZIDENCIÁba. Az itt kezdődő DomQuartier kiállítására időbe menjünk be, mert a nyugodt megcsodálásához kevés másfél-két óra. Alapozzuk meg a gyermekeink ráhangolódását Salzburg “röpke” ezerháromszáz évének művészetével, kultúrájával és zenéjével úgy, hogy beöltözünk Mozart korabeli uraságnak illetve úrhölgynek.

Aztán nyakunkba vesszük  az értékes, szebbnél szebb berendezésű termeket, a kilátóteraszt, a csodák kamráját, ahol furcsaságokat és különlegességeket csemegézhetünk, sőt lekukkanthatunk a híres dómba is.

Sajnos lejárt a Salzburg kártyánk, de van másik! Legközelebb majd folytatjuk az ismerkedést még legalább három napig. Ne felejtsük: december legelején jönnek majd a krampuszok, a Perchtenlauf, ki ne hagyjuk!

Szöveg és fotó: Bodrog Beáta