A kötet alapélménye a hit a kimondott szó teremtő erejében. Eszterhai meggyőződése, hogy a szó képes gyógyítani, irányt mutatni, sőt sorsot formálni. Írásai „többszólamú” gondolatfüzérek: egyszerre személyesek és egyetemesek. Úgy beszélnek örömről, veszteségről, megbocsátásról és szeretetről, hogy az olvasó szinte saját, ki nem mondott mondatait hallja vissza.
A szerző életútja – a Gyulaházán hat hónapra, mindössze 49 dekával született kislány története, akit a sparhelt sütőjében melengettek élete első három hónapjában – mitikus keretet ad a könyvnek. „Úgy érzem magam, mint Prométheusz, aki ellopta a tüzet” – vallja. Ez a tűz a túlélés, az akarat, a hit lángja. Az a belső erő, amely megtanít „a borotvaélen is megkapaszkodni”, amely szárnyakat ad a léleknek, és amely végül a világ bejárására ösztönöz.
A könyv egyik legszebb gondolata, hogy a mi feladatunk „saját világunkat magunk berendezni” – fényekkel, örömökkel, jelekkel. Ez a szemlélet nem naiv optimizmus, hanem tudatos választás: az öröm gyűjtögetése mint élethosszabbító gyakorlat. A kötet valóban olyan, mint egy színes falikárpit: finom szálakból szőtt belső táj, amelybe időről időre bele kell feledkeznünk.
Ez a könyv nem harsány, nem akar meggyőzni – inkább mellénk ül. És csendesen emlékeztet arra, hogy sosincs késő kimondani: sajnálom, szeretlek, maradj.
Majdnem Esterházy – Porból a csillagokig
Az újra kiadott regény – amely szintén a Joshua Könyvek gondozásában jelent meg – már címében is sorsívet rajzol: a szabolcsi nincstelenségtől a csillagokig. A mű részben memoár, részben társadalmi látlelet, részben lelki önvallomás.
A családi múlt különös identitásdrámát hordoz: a hajdani nemesi név, az Esterházy, amely valahol „rossz helyre írt z betű” miatt Eszterhaivá változott. Ez a motívum egyszerre ironikus és fájdalmas – jelképe annak, hogyan kopik el vagyon, rang, név és biztonság. „Így lettem én már csak majdnem Esterházy” – írja. A múlt azonban nem puszta díszlet: meghatározza, kik vagyunk, honnan jövünk, és adhat-e szárnyakat vágyainknak.
A történet földrajzi és lelki utazás. A sparhelt melegétől a pécsi bányásztelepen át Rómáig, majd Kanadáig vezet. Minden állomás választás és kockázat: merünk-e kilépni a biztonságból? Feladjuk-e a kényelmet a kalandért? Hiszünk-e abban, hogy többek vagyunk annál, mint amit a körülményeink sugallnak?
A regény ereje abban rejlik, hogy miközben egy rendkívüli nő sorsát követjük, saját kérdéseinkkel szembesülünk. Az akarat, amely öt évesen kimondta: „a rádióban fogok beszélni”, végül világot járó, Kanadában élő újságírót, írót formált. A történet nem sikertörténet a szó felszínes értelmében, hanem küzdelmek, veszteségek és belső harcok krónikája.
A „por” és a „csillag” közötti út nem egyenes vonalú. De Eszterhai Katalin vallomása azt üzeni: a múlt húzhat a sárba, de emelhet az égig is. A döntés – és a hit – a miénk.
A két kötet szervesen kiegészíti egymást. A Porból a csillagokig az életút nagy ívű története, a Gondolatok szívnek, léleknek pedig ennek a sorsnak a letisztult, esszenciális bölcsessége. Az egyik a történet, a másik a tanulság. Az egyik a küzdelem, a másik a belőle fakadó fény.
Eszterhai Katalin könyvei azokhoz szólnak, akik hisznek abban, hogy az akarat szárnyakat ad a léleknek – és hogy a bennünk őrzött lángot éltetni kell, hogy ki ne aludjon. Nem véletlenül nevezik Eszterhai Katalint a szeretet nagykövetének, hiszen életéből, gondolataiból, könyveiből rengeteg szeretet árad felénk. S a szeretet kiapadhatatlan forrás, rajtunk múlik, hogy meg tudjuk-e sokszorozni környezetünk, szeretteink felé.
