A nap már a horizont alá csúszik, de a levegő még mindig meleg, sós és párás. Ahungalla finom homokján kis csoport áll: turisták, önkéntesek, helyiek. A lábuk előtt bébiteknősök tucatjai indulnak el a hullámok felé, mintha valaki láthatatlan zsinóron húzná őket az Indiai-óceánba.
Az Ahungalla Sea Turtles Conservation Project egy olyan nonprofit kezdeményezés, amely 2016–2018 körül indult, és a saját tájékoztatása szerint már több mint 1,5 millió bébiteknőst engedett vissza a tengerbe. A központ emellett sérült felnőtt példányok ezreinek nyújtott rehabilitációs menedéket, így a szigetország egyik legnagyobb ilyen jellegű intézményévé nőtte ki magát. A nonprofit szervezet motorja Chalana Hettihandi: 31 éves, társalapító és operatív vezető, aki helyi közéleti szerepvállalásáról is ismert. Volt tagja a Srí Lanka-i Ifjúsági Parlamentnek, Balapitiya tanácsának képviselője, és ifjúsági vezetőként is dolgozott.
„A tengeri állatok iránti szenvedélyem egészen a kisgyermekkoromig nyúlik vissza. Ebben a régióban, ahol felnőttem, azt láttam, hogy rengetegen fogyasztanak teknőshúst és teknőstojást a mindennapok során. Fiatal srácként gyorsan rájöttem, hogy itt nem a puszta tiltás működik, hanem az, ha a megértést alakítjuk ki az emberekben” – mondja Chalana.
Bár tilos, sok helyi a mai napig megeszi őket
A teknősök Srí Lankán ugyanis nemcsak „védendő állatok”, hanem a mindennapi túlélés és a hagyományok részei is. Bár a törvények tiltják a vadászatot, az illegális tojás- és húsfogyasztás továbbra is mélyen gyökerező probléma: a part menti falvakban a fészkek sokáig fehérjeforrást és jövedelemkiegészítést jelentettek. A tojást a feketepiacon ma is csemegeként, sőt egyes közösségekben „gyógyhatású csodaszerként” árulják. Ezzel párhuzamosan egy másik, sokkal nagyobb léptékű probléma is jelen van, amit a világóceánok műanyagszennyezése, az elhagyott halászhálókba gabalyodás, és a klímaváltozás okoz.
A világ hét tengeri teknősfajából öt rendszeresen itt, a sziget partjain rak tojást. A földrajzi elhelyezkedés, az Egyenlítőhöz közeli klíma és a trópusi viszonyok olyan „mágnesként” működnek, amely évmilliók óta visszahívja a teknősöket ugyanarra a homokos partra. A szám azonban egyszerre büszkeség és teher: ha itt megbicsaklik a rendszer, annak messzire hullámzó következményei vannak.
A legnagyobb, legnehezebben megfogható fenyegetés ráadásul a homokban rejtőzik. A teknősök esetében a fészek hőmérséklete dönti el, hogy hím vagy nőstény kel ki: egy kritikus hőmérsékleti határ felett szinte csak nőstények, alatta hímek születnek. A felmelegedő partvidéken ez az egyensúly felborulni látszik.
Alig vannak hím teknősök
„A teknősök biológiájának egyik legérzékenyebb pontja, hogy az utódok nemét közvetlenül a homok hőmérséklete határozza meg. A folyamatosan emelkedő átlaghőmérséklet miatt ma már szinte minden egyes fészekből kizárólag nőstények bújnak elő. Ha ez így folytatódik, a reprodukciós lánc megszakadhat, hiába engedünk vissza több ezer nőstényt a vízbe” – magyarázza Chalana.
A repülő ablakából az óceán gyakran békés, üres kék felületnek tűnik, a valóságban azonban egy sérülékeny rendszer fuldoklik a hulladékban. A központban csonkolt uszonyú, vagy levegőért küzdő teknősök lábadoznak: van, aki halászhálótól sebes, mások a szemét miatt kerültek ide, a műanyag zacskó ugyanis a vízben medúzára emlékeztet, és a teknősök lenyelik. A műanyag eltömíti az emésztőrendszerüket, ellehetetleníti a táplálkozást és az alámerülést, a pusztulásuk pedig lassú és fájdalmas.
A teknős száján keresztül vezet az út
Mindez azonban nem oldható meg pusztán gondozással – szemléletváltás kell. Ahungallában ezt nemcsak táblákkal és magyarázatokkal próbálják elérni, hanem szimbólumokkal is. A bejáratnál egy grandiózus teknősszobor áll: tátott száján át vezet az út befelé, mintha a látogató egy rövid rituálén esne át. A helyiek számára a belépés ingyenes, mert a projekt logikája szerint épp azokhoz kell eljutni, akiknek a mindennapjaiban a régi szokások élnek tovább – a teknőshúsról és tojásról szóló tévhitekkel, a páncélból készült szuvenírek problémájával.
„A szimbólumok erejéhez kellett nyúlnunk, nem a száraz tényekhez. A szobor tágra nyílt száján áthaladva az ember megfogadja, hogy többé nem eszik teknőshúst és teknőstojást. Számomra az igazi siker az, amikor srí lankai gyerekek távoznak innen új szemlélettel” – mondja Chalana, és ebben a mondatban egyszerre van hit és stratégia.
A látogatói élmény csúcspontja mégis az esti szabadon engedés. A naplemente után a fiókák nagyobb eséllyel jutnak el a vízig: a nappali hőség és a ragadozók ilyenkor kevésbé könyörtelenek. Sokan a világ minden tájáról érkeznek, és hónapokkal előre egyeztetnek, hogy egy születésnapon vagy évfordulón „visszaadhassanak egy életet” az óceánnak.
Várják a turistákat is
A központ nem csupán egy keltetőállomás, hanem egy több részből álló, látogatható létesítmény, ahol a turisták közelről is megismerhetik a tengeri teknősök életét. A kapun belépve – a már említett teknősszobron áthaladva – szabadtéri és fedett medencék, akváriumok sora fogadja az érkezőket.
Ezekben különböző korú és állapotú állatok láthatók: frissen kikelt bébik, néhány napos fiókák, sérülésből lábadozó felnőttek, sőt olyan egyedek is, amelyek maradandó károsodásuk miatt már nem engedhetők vissza a tengerbe. A központ reggel 8 órától este 18 óráig tart nyitva, a látogatás pedig vezetett formában történik: a munkatársak részletesen bemutatják a különböző fajokat, a mentések történetét és a rehabilitáció lépéseit.
A jegyárakból és az adományokból finanszírozzák az állatok ellátását, a medencék karbantartását és a strandjárőrözést. A látogatás során meg lehet nézni a tojásokkal teli, védett homokágyakat, a keltetés különböző fázisait, és ha valaki szerencsés, tanúja lehet egy frissen kikelt alom első útjának is. A medencék mellett információs táblák magyarázzák a fajok közti különbségeket, a sérülések okait és a klímaváltozás hatását.
