Amint átértünk Ausztriába, megebédeltünk egy autópálya-étteremben, nagy volt a választék, minden finom volt, de egyáltalán nem szolídak árak. Innen tovább első szálláshelyünkre, Salzburg mellé, egy tipikus alpesi sokcsillagos faházba, csodás környékre. Gyors lepakolás, majd indulás Salzburgba. A folyó egyik partján nagy kirakodóvásár, rengeteg emberrel. A belvárosban megnéztünk Mozart szülőházát, majd átügettünk a Dóm térre, ahol éppen egy hatalmas kivetítőn Mozart: Varázsfuvoláját nézegette és hallgatta a tömeg.
A Dóm már sajnos zárva volt, szemben a nagy, emelt nézőtér miatt fényképezni is alig lehetett a Dómot. Felettünk a Festung, ahová sikló visz fel és le, hirtelen felindulásból felsiklottunk körülnézni. Csak ott szembesült az ember, hogy milyen hatalmas a többszáz éves erődítmény, 20-30 méter magas falakkal, bástyákkal, tornyokkal, lépcsőkkel, teraszokkal, kiállító termekkel. Alattunk Salzburg, a kilátás lélegzetelállító. Miután körbejártunk, mindent megnéztünk, nyomás haza aludni.
Másnap remek reggeli után indulás tovább nyugatabbra, második szállásunkra, amely már a határ mellett volt. A hosszú út után megálltunk pihenni, mozogni, tornázni, Ebéd útközben, a településen megszólaltak a szirénák, ami nyomasztó, és félelmetes volt. Nem tudtuk mi lehet az oka, gyorsan tovább is mentünk, de pár méter után villogó rendőrautó és rendőr az úton keresztben, és mindenkit visszafordítottak.
Kerestünk egy párhuzamos utat, hátha, de nem volt hátha, hanem újabb rendőrnő, aki közölte, hogy forduljunk vissza, és Németországon át, kb. 250 kilométeres kerülővel, ellenkező irányból érhetjük el a falut, ahova mentünk. Ez meg is történt, így a tervezett esti 9 órás érkezés helyett éjjel fél kettőre be is értünk. Közben hívtuk a panzióst, hogy ez történt, de jövünk. Ő megnyugtatott, hogy anyukája ott lakik,és várni fog minket, ha odaérünk, csöngessünk és beenged. Odaértünk, jó sokáig csöngettünk, mert anyuka igen mély álomból ébredezett, aztán felkísért minket a szobáinkba, mindent megmutatott, elmagyarázott, majd nyugovóra tért, ahogy mi is.
Utólag derült ki, hogy amerre mennünk kellett volna, a hatalmas özönvíz el- és lemosta az út feletti részt, ezért a lezúduló kövek, sár teljes úttorlaszt csináltak. Szerencsére sérülés nem volt, de az anyagi kár hatalmas. Ha öt perccel előbb, még szabadon mentünk volna arra, akkor vagy átérünk, vagy minket is elmos az áradat. De megúsztuk.
A schoppernau-i szállásunk szintén alpesi házikó volt, pazar környezetben, hatalmas hegyek között, kevés házzal, rengeteg környékbeli tehénnel, amelyek állandóan és mindenhol legeltek, még a nagyon meredek hegyoldalban is, a gyönyörű fenyőerdők alatt, mellett. Hogy miért nem gurultak le, azt máig nem értem, hacsak azért nem, mert boci korukban különtornára kellett járniuk, hogy megtanulják, hogyan lehet nagyon ferde pozícióban legelni, amikor a négy láb közül kettő biztosan nincs szintben egymással. Kellemes, halk kolompolás mindenfelé, valamint birkák és kecskék is legelésztek, ezért olyan szép a fű és a gyep mindenhol.
Másnap irány Bregenz, Vorarlberg fővárosa, és a Bodeni tó, amely három ország tava, hajóval és vonattal is körbe lehet járni. Sétáltunk egy jót, majd kabinos felvonóval felmentünk a kilátóba 1056 méterre, onnen csodáltuk a tavat és a várost. Odafent már volt levegő, de a párásság miatt nem mindig lehetett élesen látni. Kibámultuk magunkat, megint ittunk ezt azt, majd le és haza.
Másnap jött az ítéletidő, 35 fokból lett 16, és egész nap özönvíz, délutánra egy kicsit csitulva. Mit csinál az ember Dornbirn városában, ha zuhog? Elmegy a Rolls Royce múzeumba, ami a városon kívül van. A múzeumban legaláb. 70 db Rolls Royce látható az 1900-es évektől az 1940-es évekig. Bár 3 szintes az épület, mégis zsúfolt, kevesebb kocsi jobb lett volna, mert így nagyon sűrűn voltak. Az eső még mindig esett, mi a szép, ápolt, tiszta és csendes,várost fedeztük fel.
Egy macskaugrás volt Feldkirch város, ahol jót sétáltunk, a szép, régi házak között. A következő nap irány Vaduz, Liechtenstein fővárosa, meseország mesefővárosa. Nagyon szép, nagyon gazdag és nagyon drága. Minden látnivaló a sétálóutcában van, felette pedig a mindenkori hercegek és családjuk palotája. Az utca tele üzletekkel, kávézókkal, éttermekkel, én pedig ittam egy “azértis” kávét, mert a család próbált lebeszélni az árak miatt, én meg mondtam, hogy ha már itt vagyok, nem érdekel, mennyibe kerül, juszt is iszom.
Nem hagyhattuk ki a Bajor alpok két hegyvonulata közé ékelődött sötét smaragdzöld színű, 150-200 méter mély, nagyon hideg Königsseet. A hajók 10 percenként indulnak, egy kis sík területnél kikötnek, és innen lehet tovább menni a tó másik végébe, vagy vissza.
A hely neve Sankt Bartholomae, és éppen elfér rajta egy kis templom, egy étterem, és a kikötőhöz tartozó faépületek. Mielőtt a hajó itt kiköt, megáll egy meredek sziklahegy előtt, ahol a kapitány kijön a fülkéjéből, és trombitálni kezd a szikla felé, a hangot a szikla azonnal visszaveri, így olyan, mintha ketten fújnák ugyanazt. Csak ezen a helyen van ez a visszhang. A hajók egyébként 2009 óta mind elektromos meghajtásúak, tehát nagyon csendesek. A tó egészén halálos csend van, nincs honnan jöjjön bármilyen zaj.
A Watzmann-hegység mintegy 1500-2700 méter magas csúcsait néztük, a Watzmann a harmadik legmagasabb németországi hegy az Alpokban. Csúcspontját Watzmann-Mittelspitzének („Középső-csúcs”), illetve Großer Watzmannak („Nagy Watzmannak”) nevezik A Watzmann előterében Berchtesgaden templomtornyai látszanak.
Berchtesgadent, a 8000 lakosú bajor kisvárost nevezhetjük a königssee bejáratának is, hiszen 3 kilométerre van a tótól, magas hegyek között fekszik, gyönyörű főterén a nagy templommal, a lábasházzal és sok, nagyon szép régi házikóval. A város egyébként Ausztria és Németország egyik határvárosa. Jó nagy séta és bámészkodás után percek alatt odaértünk schönau am königssee-be, amely már közvetlenül a tó partján fekszik, és kb. 6000 lakosával nagyon frekventált idegenforgalmi központ.
A városkában szinte minden ház vendéget vár, a tóhoz vezető főutcán megszámlálhatatlan étterem, terasz, büfé, söröző és souvenír bolt csábítja a hajózni vágyókat. Innen már látható a Kehlsteinhaus, Hitler egyik kedvenc birodalma is, amely ma étterem és múzeum, jó magasan az egyik hegyen. 2009-ben az összes hajót, mely a tavon jön-megy, elektromossá alakították át, így csendben siklanak a vízen. 10 percenként indulnak a megjelölt beszállóhelyről, kijelző mutatja, hogy hányan szálltak már fel, és hányan szállhatnak még fel, mert állni nem lehet. Indul a csodálatos, kb. egy órás túra, amely a tó közepén megszakítható egy kis kikötőben, melynek a neve st. bartholomae. Innen aztán lehet továbbmenni a tó másik végébe, vagy vissza Schönauba. Óriási élmény a hajóút, mert a tó méregzöld színe különleges, tökéletes csend van végig az úton, és körben a magas hegyek látványa lenyűgöző.
Tovább álltunk Svájcba, Sankt Gallenbe, amely a világörökség része a csodaszép apátsági komplexum kiugró ablakaival. Az apátsági könyvtár sajnos már 5-kor bezárt, így arról lemaradtunk, én már ugyan pár éve láttam, a család még bőven láthatja majd.
De láttuk az apátsági templomot, a közelben pedig a Szent Lőrinc templomot, gyönyörű, különleges házakat. Lementünk a városba, át a “vörös” téren, ahol egy darabon minden vörös, az úttest, a járda stb.
Vacsorát vettünk a Migros nevű szupermarketben, ami olyan hatalmas, hogy az utcaszint alatti része egészen átmegy a pályaudvar alá. A benne levő választék befogadhatatlan, szédítő. Hazamentünk, a felhők is megjöttek, a tehénkék is kolompoltak, a levegő kristálytiszta, éles. Béke, csend, nyugalom. Mindenhol rengeteg a zöld, a virág, az infrastruktúra tökéletes, az utak hibátlanok.
Másnap reggel pakolás, indulás haza, ami kb. 900 kilométer onnan Budapestig. 3 megállás után fél kilenc felé meg is érkeztünk. Nagyon szép volt, rengeteg mindent láttunk, a fáradtság meg elmúlik hamar.
Szöveg és a fotók: Molnár Endre