Az utazás
Busszal utazni jó – lehet. A magunk urai vagyunk, csak a menetidő és mosdószünet feszélyezi az idegenvezetőt. Cserébe viszont remek látnivalókat iktathatunk be.
Az első egy Balaton menti egy benzinkút volt. Itt volt, aki felvette a nedüt (busz), de többen inkább leadták (utasok). Az össztömeg nem változott… Jó emlékezetben tartani, hogy a wc mindenhol fizetős, de a kapott kupon levásárolható. Szóval tessék figyelni a sorrendre!
A buszozás egy pavlovi reflex: ha gurul a kerék, zörög a sztaniolpapír (az az enyém, amit megeszek, ugye). Amikor a bendőben a táplálék elegendő, néhány kósza mondatot még elkap az utas a monológomból az olasz gazdasági körülményekről… és már alszik is csendesen. Megértem, a diákjaim is ilyenek az iskolapadban.
Az ébresztő viszont dermesztő, mert a hangfalakból Korda Gyuri bácsi énekli Klárikámmal, hogy Mammamma Mamma Maria. Úgy gondoltam ugyanis, hogy egy kis játék, melyben fel kell ismerni az olasz dalok magyar előadóit, biztosan feldobja a régebb óta fiatalok hangulatát. És így is lett: a nem olyan régóta fiatalok könnybe lábadt tekintettel nézték, ahogy az x és az y generáció elnyomja énekével az üvöltő zenét. Hogy mitől lett opálos az a néhány szem, döntse el a kedves Olvasó!
Trojane
Az első igazi programért Trojane lankái mentén álltunk meg. Óvodások fejméretét megszégyenítő fánkköltemények, féltepsi nagyságú krémesek hazája ez, igen szép panorámába csomagolva. Ha nem erre jön az ember, nem biztos, hogy érdemes csak ezért kerülni – főleg, hogy egy idő után a csokis fánk kifogyott, vaníliás nem is volt. Igaz, utóbbit nem mondják, csak a vaníliás árában eladják a baracklekvárost. Mindezeket leszámítva remek a fánk: gőzölgő, puha tésztájú minőségi töltelékkel.
És a krémes? Nos, mindenkinek megvan a kedvence. Itt, Trojane lankáin tisztességes ízvilágú, laktató méretű finomságot tudunk venni. Bled szintén híres krémese már drágább, de legalább kisebb is. Ízre azért finom. II. János Pál pápa kedvence természetesen szülővárosának, Wadowicének a krémese volt. Ha azt mondom, hogy a feleségem is ezt szereti leginkább, mindent elmondtam arról, mennyire finom. Nekem azért az örök kedvencem nagymamám főzött krémű süteménye.
Škocjan-barlang
Pocakok feltöltve, induljunk tovább! Kellett is a kalória, hiszen várt ránk a Škocjan-barlang 3 kilométeres járata 500 lépcsővel megspékelve.
A barlangba, pláne, ha csoporttal megy az ember, érdemes jó előre időpontot foglalni. Egyébként sem árt: ha betelnek az egyéni foglalók alkotta csoportok, akkor felesleges volt a kitérő, nem engednek be.
Mint említettem, bent 3 kilométer nagyjából a séta – de amiről kevesebbet beszélnek, hogy a barlang bejáratához is majd 1 kilométert kell sétálni. És aztán várni a bejutásra… A mi időpontunkra velünk együtt 5 csoport volt beírva. Lesétált a beléptető rendszerhez a 250 ember, és csoportonként, azon belül egyenként kezelték a jegyüket, és bebotorkáltak a levezető járaton.
Jó fél óra várakozás után mi is megkaptuk a rövid tájékoztatót, hogy nem vagyunk mi Indiana Jones, nem kell felfedezni új járatokat. A cseppköveket megfogni tilos, különben évszázadokra visszaveti a galád merénylő a sztalagmitok fejlődését. Ami egyébként is igen lassú, 1-1 centiméter évszázadok munkája alatt fejlődik ki. Adrian Mole és titkos naplója nem sok sikerélményt könyvelhetne el a kis mérőszalagjával.
Bár nem volt kiírva a bejáratra, hogy hagyjon fel minden reménnyel a belépő, volt, aki az alacsony és szűk folyosón azonnal hátra arcot vezényelt magának. Ám a „Kérjük vigyázzanak, az ajtók záródnak!” nem csak a metrón érvényes. Szerencsére a jószándékú utasok és a segítőkész idegenvezető közre fogja a pánik áztatta utast és irányba rakja.
Nem tudom, Anakreón verse hány utasnak rémlett fel:
„…Hádészban a szöglet, ami vár rám, hideg és szűk, a lejárat is ijesztő, s aki egyszer lemegy, az már soha fel nem jön a fényre…”
De: a lejárat hideg volt, szűk volt, ijesztő volt, de nem árulok el nagy titkot, feljöttünk a fényre.
Az első méterek után vezetőnk közölte, hogy ő most lelép és egy titkos járaton előre megy, majd találkozunk. Hamar felrémlett bennem barátaimmal közös mondásunk: ott tala – azaz biztos lehetsz benne, hogy nem leszek ott. De ő ott volt, hiába vizionáltunk néhányan túlélőfilmbe oltott horror jeleneteket.
Menet közben arról érdeklődtem, hogy ők belülről hogy látják a Škocjan-barlang és Postojna közti vetélkedést. Amit mesélt, abszolút megállja a helyét: a két természeti képződmény teljesen más értéket képvisel. Postojnát Disneylandhez hasonlította a kisvonattal, fényekkel és bazárral, míg Škocjan sokkal közelebb áll a természet eredeti csodájához.
Ezt a természetességet meg is mutatták. Mondanám, hogy látványosan, de pont az volt a lényeg, hogy nem igazán láthatott a nagyérdemű semmit. Vezetőnk elől haladva lámpájával rávilágított a falon rejtőzködő érdekességekre, melyeket a csoport hátsó fele már nem érzékelt. Amikor meg-megálltunk, ez jobban sikerült, de a vonulás nagy része azzal telt, hogy önállóan fürkészi az ember a halványan megvilágított köveket.
De ennek is megvolt a bája. Magasságok és mélységek keveredtek – nem véletlen, hogy volt olyan Utazó, aki a falba kapaszkodott az egyébként teljesen biztonságos útvonalon. Izgalmas látvány volt a korábbi bányászok alakította lépcsősorokat látni, vagy az első hidat a kanyon fölött. Micsoda embert próbáló feladatok voltak ezek!
És hogy miket láttunk még? A Csendes-barlang nyugalmát. 100 méterrel a felszín alatt (kb. pont a buszunk volt felettünk) a végtelen nyugalom áradt. Mondjuk nem a klausztrofóbiás látogatókban. A 25 m magas, 118 m széles Nagy-terem csodás sztalagmitjai, majd a Kis-terem orgonasípszerű cseppkövei mind szemet és lelket gyönyörködtetők.
A Hangos-barlangban egyre erősödő morajlás kísérte utunkat. Ez a Reka-folyó, mely, ha lefordítjuk szlovén nyelvről, Folyó-folyót jelent… igen komoly fantáziára utal. A Reka a Škocjan falu alatt tűnik el a föld alá, majd a barlangban vájja a maga útját. Hosszú felszín alatti robogását követően már Olaszországban, Trieszt közelében bukkan fel újra, hogy beleolvadjon végül a tengerbe.
A Reka a barlang felfedezése óta háromszor áradt meg komolyabban. Hogy mennyire? Nézzük csak a következő adatokat: a barlang legnagyobb magassága a bejárat és a legmélyebben fekvő rész között 250 m; a legnagyobb csarnok 308 m hosszú, átlagosan 89 m széles, legmagasabb pontja 146 méter (Martel-csarnok); a teljes hossz pedig 6 km. No, ez a mind tele lett vízzel!
A kanyonban, mely Európa legnagyon barlangi hasadéka, már a fal mentén, egy keskeny járdán folytattuk utunk. Tátongó mélység fölött, de csodásan megvilágított úton. Így jutottunk el az 50 méter mély szakadékon átívelő függőhídhoz (Cerkvenik-híd). Itt kísérőnk megmutatta, milyen a barlang teljes sötétségben… szabad a csók! Tovább menve hamarosan felsejlett a barlang kijárata, ami eredetileg a bejárat volt, ugyanis a felfedezők a folyót követve ott bukkantak rá a bevezető nyílásra.
Innen két út vezetett vissza a buszhoz: egy hosszú a hegy mentén a falun keresztül, illetve egy rövidebb, mely a szintkülönbséget felvonóval hidalja át. Naná, hogy a másodikat választottuk, de csak az időhiány miatt. Mondjuk az a diák, aki egy cápás fröccsöntött papucsban nyomta végig a túrát, valószínűleg nem bánta. De ebből is látható, hogy a táv nem teljesíthetetlen.
A kivezető úton, a felvonó után még helyi finomságokat is be lehetett szerezni, mint lekvár, szörp, mézes likőr, valamint egy piciny sétával az egyik sziklafal peremén kialakított kilátóhelyről remek panoráma nyílt a túloldalon a templomtornyos Škocjan falura.
A szállás
Kényelmes tempóban végül este 7-re értük el a szállás Treviso városában. Szép, kulturált hotel a Best Western Titian Inn, de a négy csillag ellenére úgy olaszosan hagy némi kívánnivalót maga után.
A kommunikáció a szállással gördülékeny volt, a szobákat gyorsan megkaptuk, és ami a legfontosabb, takaros, felszerelt (hűtő, tévé, fürdő, kávé, tea) és tiszta volt. Az ígért ásványvíz mondjuk hiányzott, és többen szerettek volna takarót is kérni, mert hogy nem kaptak. Pedig de, csak az mi lepedőnek hívjuk. Ők viszont a lepedőre tettek egy másik lepedőt, amiben benne volt egy takaró. Mindez úgy ráapplikálva az ágyra, hogy tényleg könnyű volt benézni a helyzetet.
A vacsora előzetesen igen gourmé hangzású volt, utólagosan tisztességes menünek nevezném. Panette alla amatriciana ropogós guancialéval és paradicsomszósszal, sörben és rozmaringban sült csirke speck sült burgonyával, szedres teljes kiörlésű pite karamellel és amaretti keksszel. Gondoltam egy jó sült csirke mindenkinek ízleni fog… hát lényegében egy fél grillcsirkét kaptunk, szóval lehetett nyalakodni, szopogatni. Én imádom, de ez én vagyok. Bocsánat érte!
Talán nem maradt senki éhes… és szomjas sem: a bár jó volt, és az esti beszélgetés is.
Szép volt a nap, kellemesen fárasztó… hamar illett álomba szenderülni, reggel korai indulás várt ránk. Velence, a szigetek, hajózás… Egy álom!
Szöveg: Szabó Antal Imre
Fotók: Mezei Miklós
